2.fejezet

Összeestem és a fejem bevertem valahová,majd se kép,se hang. Aztán a rendőrautó szirénája lassan elhalkult fejemben,és a kezek,fogdosása sem érdekelt. Egyszerűen az agyam teljesen leállt. Nem éreztem,nem gondolkoztam. Az életem felfordult. Ez tény. Megerőszakoltak,és Isten tudja mi lesz velem. Lehet terhes vagyok. Lehet,hogy soha nem lehet gyerekem a kis megerőszakolás miatt. Semmit nem tudok. De azt igen,hogy a lelkem,egy vár volt. Mostanra már egy elmosódott homokvár.
Pilláimat lassan nyitom ki. Vakító fehér csempék szeretnék elvenni szemem világát,azt hiszem. Lehunyom pilláim,és újra nekifutok ennek a hadműveletnek. Másodjára,már kevésbé vakító a fehér csempén a napsugara. Látókörömben egy ismeretlen férfi jelent meg. Fehér köppenyt viselt,és arcára tekintve 30-40 éves lehetett.
- Jó napot Miss.Sol.
- Jó napot? -nem tudtam mit mondjak.
- Megértem,hogy nincs most magánál. Az altatók elég erősek voltak. -ült ki egy megértő mosoly arcára.
- Altató? -nem értettem.
- Nos,mikor a rendőrök megtalálták a házban,egyből a mentőt hívták. A rendőrség már keresi a tettest,de innentől én nem mondhatok semmit. Azt viszont igen,hogy szerencséje volt! -jött hozzám közelebb az orvos.
- Miért is? -nem értettem miért lenne szerencsém. Azért,mert megölték a szüleim,és megerőszakoltak? Nagyon nagy szerencse.
- Önt megerőszakolták,enyhén ittas állapotban,de szerencséjére,nem esett teherbe! -és ekkor mintha egy hatalmas sziklát vett volna le a szívemről.
Nem bírtam megszólalni sem,csak hallgattam amit mondott. Igaz,némely szót latinul ejtett,hiszen az orvosoknál ez nem is meglepő,de nagyjából kivettem mit mondott. 1 hét múlva hazamehetek,vagyis Szöulba. A rendőrség áthelyez egy másik iskolába,hogy nyílt lappal kezdjem az életem. Remélem Szöul,már más mint az itteni élet.

Az orvos elköszönt,majd kiment. Visszadőltem a párnába,és láttam,ahogy mindenkihez bemennek. Meglátogatják a beteget,család tagot,szeretettet. Engem senki nem látogat meg. A mama nem is tudja,hogy létezem,hiszen aput utálta. A papa már meghalt a déditől,pedig nem várom el,hogy bejöjjön. 88 éves,és megvan neki a saját baja is. Nem fogom magamra hárítani. El vagyok én magam is. Vagyis...nem. Ahj...olyan rossz egyedül. Lehet külsőleg nem látszik. Lehet,hogy nem látnak belém,mert nem vagyok átlátszó,de igen is rossz érzés látni azt,hogy mást megölelnek. Megsimogatják a karját,hátát vagy az arcát,és közben bíztató szavakat suttognak nekik. Engem maximum a halál simogat. Sosem fog senki sem szeretni engem. Csak mert meggyötörtek és mert más vagyok. El kell fogadnom,hogy egy utolsó senki vagyok. Anyut és aput soha többé nem zárhatom karjaim közé,és soha nem fogom hallani bíztató hangjukat. Ezzel mostantól együtt kell élnem. Se család. Se barátok. Magam vagyok egy nagy világban. Porszem a homokban.

~*~

 

Az egy hét gyorsan eltelt. "Jó" beteg voltam. Igazából csak azért tartottak bent,hogy a depressziót elkerüljem,és össze ne roppanjak. Ez sikerült. Ma már "nyugodt" lélekkel mehetek a kórház elé,és ülhetek be a taxiba,hogy elvigyen az új otthonomba.

A dédi megtudta mi történt a családdal. Küldött rengeteg pénzt nekem. Szöulba érve,minden teljesen más volt. Nekem. Szöul hasonlít egy hangyabolyra. A város közepén nagy épületek,és bolyongó emberkék hada,míg a város szélén kevesebben laknak. Én egy belvárosi kis lakást kaptam a déditől. A taxisnak kifizettem az utat,és már mentem is fel megnézni,hogy milyen is az én új "otthonom". Rendezett kis takaros lakás. Pont a dédi ízlésére van berendezve. Ha lenne egy cseppnyi lelki erőm,átrendezném,de jó nekem így. Saját,biztos lakás és központos mindenhez. Az első 2 hetet azzal töltöttem,hogy ételt vettem,és alapanyagokat,és a ruháimat mindet lecseréltem. Így már kevésbé emlékszem az egy hónappal ezelőtt történtekre.

A suliba is beiratkoztam,és holnap már kezdhetek is. Huh...magabiztos leszek. Vagyis...nem. Nem tudok kemény csaj lenni,mert nem vagyok az. Az éjszakát végigforgolódtam. Nem tudtam aludni. Egyszerűen annyira fel voltam spanolva. Aztán a nap,elkezdett feljönni a horizonton. Első sugarai már simogatták arcom. Szemeim kipattantak,és már mentem is zuhanyozni. A szomszédok nem tudnak kilétemről. Este érkeztem meg Szöulba,majd megismernek,ha akarnak.

Összekészülődtem,és már mentem is a suliba. Mindenki köszönt,és egy szimpatikus lány elkísért az igazagtóiba. Ott megkaptam a könyveim,és az osztályomba mentem. Középen kaptam helyet,és a padtársam nem épp egy bőbeszédű srác.

Az óráról kicsengetnek,és Ő egyből eltűnik. Csak pislogok utána,és egy lány odajött hozzám és leült a srác helyére.

- Szia. Eun Mi vagyok. -nyújtotta a kezét a lány.

Hosszú vörös haja vállait takarta,s hajában kis masnis csatok csillogtak. Édes arca volt,és meglehetősen kedvesnek tűnt Eun Mi.

- Szia. Sol Mi! De mindenkinek csak Mimi.

- Szia Mimi. Nos felvilágosítalak egy kicsit az osztályról.

- Azt megköszönném. -és itt eldugultam,mint a lefolyó.

- A melletted ülő fiú Sehun. Elég magának való,és az idősebbekkel lóg mindig. Valami hülye nevet adtak maguknak,mintha valami szekta lenne,vagy ilyesmi. Az osztálykirálynő Yoona.

- Yoona? -néztem hátra,és egy magas,rövid hajű lányt láttam.

- Igen Ő. Ne barátkozz vele,ha pedig Ő jön oda hozzád,koptasd le,ha nem megy,szólj Sehunnak. Utálja Sehunt,csak azért,mert nem akart vele lemenni az évnyitóra.

- Értem. Még valami?

- Nos,mi vagyunk a kockák. Általában a könyvtárban vagyunk,és ott beszélgetünk,de a fiúkat a focipályán megtalálod!

- És hol a focipálya? -nem tudtam.

- Ez a tiéd! -tolt elém egy félbehajtott papírt Eun Mi.

- Mi ez? -válaszra sem méltatva felállt,és elment a barátnőihez.

Szóval annyit tudok,hogy nekem el kell döntenem,hogy hova állok. Leszek menő,vagy könyvmoly vagy pedig egy kereső csaj. Azt hiszem előbb kiismerem Sehunt. A kajáldába mentem,és ott Sehun leült mellém. Nem szóltam hozzá,csak ettem. Mivel engem illedelmes nevelésben részesítettek,így kisujjaim az égnek néztek.

- Ne így! -tette le a joghurtját Sehun,és lecsukta ujjaimat.

- De...engem így neveltek. -nem néztem rá,majd tekintetünk egy pillanatra összefonódott.

- Öhm..a nevem Sehun! Téged,hogy hívnak?

- Sol Mi. Mimi.

- Szia Mimi. -mosolygott,és ettünk tovább.

Mikor befejeztem,elvittem a tálcát a helyére és Sehun jött velem. Mikor betettem a tálcát a helyére,Sehun is követte példám,és Yoona belém könyökölt.

- Béna. -egy halk "ch.." hagyta el vörösre kent ajkait.

- Yoona. -szólt utána Sehun,és tekintetem a fiú arcára szöktek.

- Igen? -fordult meg nagyvonalúan,és csípőre tette kezét.

- Nem kéne vele kikezdened. -nézett rá szúrós szemekkel,mintha meg akarná ölni.

- Miért? Csak nem megvéded? -mondta cinikusan.

- Kerüld el,és nem esik bajod! -indult meg felé Sehun,de karjára tettem kezem.

Sehun lenézett rám,és egy morranással otthagyott. Csak néztem utána,és merengtem. Sehun nem ismer. Nem tudja ki vagyok,de mégis megvéd? Ez nem függ így össze. Vagy,csak az én fejem nem jól működik? Nem tudom. Sehun titokzatos,de valamikor megtörik. Vagy...ennyire erős lenne? Nem tudom. Félek tőle,de nem is. Nem tudom mi ez az érzés,de valami sem vele,sem velem nem stimmel.

A nap többi óráját úgy töltöttem,hogy próbáltam Sehun.hoz szólni,de nem ment. Nincs erőm,mert félek tőle. Tartok tőle,csupán csak azért,mert nem ismerem,és mert Ő más. Más mint a többi srác. Ő nem nyomul,és nem piszkál. Sehun más fiú. Talán mert én annak látom,vagy csak egyszerűen egy picit tetszik.

Az órák végén,egy picit beszéltem Eun Mi-vel és a suliból kiléptem. Hajamba belekapott a lágy szellő,és kiáltásokat hallottam. Őrjöngtek a fiúk. Gondoltam,megnézem. Elvileg bajom nem eshet. A foci pályához értem. Jó nagy és körbe drót kerítés. Sehun és a többi fiú ott focizott.

- Ember! Hát kancsal vagy? Nem látsz a szemedtől? -nevettek Sehun barátai a félrement labdán.

- Héh! -nézett rám egy fiú és tekintetem elkaptam róluk.

Valami sutyorogtak,de nincs denevér hallásom,így nem hallottam. Aztán Sehun a padhoz ment,táskáját felvette,és a pulcsiját kezébe hozta,és kiment a foci pálya terültéről. Mire észbe kaptam,már előttem állt.

- Követsz Törpilla? -nézett le rám.

- Nem! Csak ... -kezdtem volna a mondatomba,de a fiúk odakiáltottak Sehunnak.

- Csak óvatosan! -nevettek,és én elindultam hazafelé.

- Hé! Várj már meg! -futott utánam Sehun. - Mi a bajod? -nézett le rám.

- Semmi. -hajtottam le fejem,és a táska húzta a vállam.

- Meg fogsz szakadni! -kuncogott Sehun,és levette a vállamról a táskám,és Ő vitte.

- Cuki vagy rózsaszín pandás táskával. -mosolyogtam.

Most. Először. És igazán. Sehun mellett nem éreztem magam magányosnak,és nem volt az a bizonyos érzés az alfelemben,mint mikor...inkább nem is gondolok rá. Sehun mellett az idő is elszáll,és biztonságban érzem magam vele.

- Itt is vagyunk. -álltam meg a háztömb előtt.

- Itt laksz? -nézett a zöld falú háztömbre.

- Igen.

- Megadod,hogy melyik lakás?

- 4.emelet,40.

- Könnyű megjegyezni. -mosolygott le rám.

- Hát igen.

- Akkor én megyek is...-vágta zsebre a kezeit.

- Azért a táskám add oda. -kuncogtam,és rámdadta a táskám.

- Kamsa Oppa. -pirultam el benne egy picu pircurit.

- Nincs mit. Akkor én megyek! -adott egy puszit arcomra,és elment.

Lesütött szemmel mentem be,és szinte úgy repültem fel a lépcsőn. Az ajtón belépve,a kis fotelbe dobtam le magam,és megcsörrent a telefonom. Mire felvettem volna letette. Csak egy SMS érkezett. Olvasása után,megint féltem. Minden nap ez lesz? Rettegek? Itt is?

 

~ Élj. Remélj. Ne nézz hátra. Menj közelebb,merj és töröld ki a fejedből a múltad! Életeddel játszol,sose feledd! ~

1.fejezet

Reggel fáradtan keltem. Boldog voltam,mert tudtam,hogy ma vége a sulinak. Felöltöztem,és lerohantam anyuhoz és apuhoz.
- Szia Kicsim! -mosolygott apu,és megpuszilta a homlokom.
- Szia Appa! -mosolyogtam.
- Kicsim. Ma mit kérsz reggelire? -nézett rám Omma.
- Mi a menü? -néztem Omma-ra.
- Kocsis palacsinta vagy pedig briós. -mosolyogtt rám Omma.
Az a szeretett teljes mosoly az arcán,és az,hogy Ő az én anyukám,minden szomorúságom felül múlja.
- Briós. -mosolyogtam és elvettem a reggelim.
Leültem Appa mellé,és elfogyasztottam a brióst. Aztán átamra vettem a táskám.
- Máris mész? -nézett rám Appa.
- Igen. -mosolyogtam,és körbepusziltam az ősöket,majd a sulibarohantam.

***
- Na már megint...-lökött meg az egyik srác.
Elszomorodtam. Mindig ez van. A napjaimat azzal töltöm,hogy otthon Omma és Appa szeme előtt,mint egy kis jólnevelt kislányt mutatok,de belül teljesen szét vagyok esve. Most is inkább lesütöm a szemem,és megpróbálom ezt,semmiségnek venni,de....de nehéz. Fáj,hogy az élet ilyen. Fáj,hogy az emberek a mai világban csak magukra gondolnak. Lehet velem van baj,hogy nem akarok bunkó lenni. Sosem fogok lesüllyedni az Ő szintjükre. Ha egyszer bele halok is,akkor sem!
Az életem ilyen. Ezen semmi és senki nem tud változtatni. Csak én. Azzal,ha végleg eltűnök a Föld felszínéről. De nincs elég erőm megtenni. Mert még reménykedek. Reménykedek abban,hogy az életemben lesz egy olyan változás ami nekem kedvez. De ez a reménykedés egyre jobban eltűnik. Elfoszlik a sok csalódás és bánat mellett.
Leülök a helyemre,és előveszem a tankönyveim. A tanár bejön,és leadja az órát. Nekem ma hosszú napom lesz,mert még tánc edzés is. Az órát úgy ülöm végig,hogy egydül a hátsó padban figyelek,vagy alszok. Nem igazán szólalok meg,mert félek. Még a tanároktól is. És az osztály bandás srácaitól szó szerint rettegek. Félek,hogy egyszer engem is elkapnak. Ők senkivel nem kivételeznek. Mindenkit elkapnak,és agyonvernek vagy pedig rozabb dolgokat tesznek vele. Én nem voltam eddig soros,aminek örülök. Talán ez az egy szerencse van az életemben. Az utolsó órámról is kicsengetnek és a táncterembe megyek a többi diákkal. Ledobom a táskám a földre,és a fogasra akasztom a pulcsim. A kis topot megigazítom magamon,és bemegyek a terembe. A tanár elmondja,hogy ma mi lesz a szám címe,és a koreográfiában ki hova áll. Mindenki elhelyezkedik,és elkezdjük a táncot.
Egy oktatás 1 órás. Az alatt az idő alatt,mindenki kifárad és zihál. Ma is ez volt.
Mikor vége lett a táncoktatásnak,felöltöztem. Elköszöntem a többiektől.
Kiléptem a suli kapuján és az éj már fátyolként hullott a városra. Elindultam egy kis bolt felé,mert szomjas voltam. A sikátor előtt szaporán szedtem a lábaim. Az utcán eldobált szemét büdös szaga elrettentett teljesen. A kis patkányok a megrongált falak mentén rohangáltak. Egyszer csak valakinek a lépte nyomát halottam meg hátam mögül. Féltem. Nagyon. Gyorsabban kezdtem el szedni a lábaim,de Ő is. Aztán az idegen a torkom elkapta. Szorította,és kezeimet a hátam mögé tette.
- Most szórakozunk! -suttogta fülembe,és szemeim golfladba nagyságúra kerekedtek.
- Eresszen el! -rúgdaltam,de csak felkacagott mély hangján.
Egy fekete kocsi megállt mellettünk. Az ajtó kivágodott,és bedobtak. A fejem bevágtam az ülésbe. Felültem,és a gatyám letépték rólam. Vadul az ajkaimat tépték. 3 személy volt. Nem láttam az arcukat. A sötétség az ellenségemmé vált. Egyik pillanatban a topom szakadása vert fel a kábulatból. A melltartómat levették,és a mellemre harapták. Kiáltottam volna,de megcsókolt az egyik. Míg Ő csókolt,addig a másik a melleimmel játszott és a harmadik a lábam feszítette szét,és se szó se beszéd belémvágta magát. A könnyeim patakokban folytak. Szűz voltam. Idáig. Egy undorító féreg megrontott,úgy,hogy nem akartam. Kapálóztam,de feladtam,és a kezeim fejem fölé kikötötték. Nagyon fájt az alsó felem,és éreztem,ahogy feszít és ég. A szám már szabad lett,és kérleltem az idegeneket,hogy ne tegyék,de semmi. Aztán aki megrontott,kihúzta magát belőlem,és egy másik ment belém. Ez mégjobban fájt. Sikítottam a fájdalomtól,és a könnyeim folytak,mint a vízesés. Aztán elment bennem. Itt végleg összetörtem. A harmadik ajkaim közé nyomta magát,és majdnem megfulladtam,mikor a kocsi megállt. Kidobtak,és csak egy idegen arcot láttam.
- Ennyit érsz picike! -rúgott az oldalamba,és otthagytak.
Egy darabig megpróbáltam küzdeni,hogy felkeljek,de nem ment. Aztán két vörös szempár megjelent. Már nem féltem. Tudtam,hogy meghalok. Legalább is ezt éreztem. Aztán elájultam Mikor felkeltem egy ismeretlen helyen voltam. Sötét volt és az alfelem még mindig fájt,de aztán elindultam haza. Nem tudom hogyan de hazataláltam. A ház előtt megálltam és láttam,hogy a fény pislákol. Felrohantam a lépcsőn,és az ajtót szinte belöktem. A házban minden tiszta vér volt. A nappaliba rohantam,és apu ott feküdt. Vérben ázott a teste. Az ingjét átszakította a golyó. A szíve soha többé nem fog verni.  3 lövést kapott. 1-et fejbe 1-et a mellkasába és a harmadikat pedig a gyomrába. Anyut sehol nem találtam. Aztán a konyhába rohanva megláttam. Szemei fentakadva,hátánál a vértócsa. Szívem összeszorult,és könnyeim rohamosan folytak le arcomról.
Összetörtem,és a nappaliba mentem,majd a falra pillantottam. Az üzenet nem egyértelmű számomra. Talán túl hülye lennék,hogy megértsem?

 

~ Keresd Őt,vagy Te is ide jutsz! ~

~Bevezető

Sol Mi,átlagos életet akart. De egy nap felfordul az élete. Az iskolában megerőszakolták,és mire hazaért szüleit megölték. Teljesen felfordul az élete. Szerencséjére nem esett teherbe,de a szüleivel való tettet nem bírta elfeledni. Barátnője elküldi Szöulba,ahol egy iskolában új életet kezdhetett. Új város,új élet. Ám az iskolai élete nem olyan átlagos. Sol Mi egyre közelebb kerül egy Sehun nevű fiúhoz,de a fiú egy idő után inkább ellöki magától. Félti a titkát,de a lányhoz erős kötelék köti. De a lány elkezd kutatni a fiú után. A sok könyv olvasása után kezdi kapizsgálni,hogy miért nem beszél vele Sehun. A fiú fél elmondani,Mimi-nek,hogy szereti,és a lány kérdőre vonja a fiút. Sehun tagad mindent,és a lány el akar utazni. A fiú magába roskad és a repülőtérre rohan. Mimi szíve Sehun láttán összeszorul. Szereti a fiút,és Sehun is szereti a lányt,de félti,mert ha a farkasok nem fogadják el Mimi-t a lányt megölik. Mimi vállalja a kockázatot,és tiszta szívéből szereti azt a fiút,aki kihúzta a "mélyből".
Sehun és Mimi boldogan élik az életüket,de minden jónak egyszer vége...